Gondolatköd - Rizon, Kevlar

Beleőrülök lassan, úgy üvölt a csend, halkan ordít a magány, porrá válok

Elveszek néha a gondolatködben, egy rózsa jut eszembe, hozzá szállok

Fekete lepel fekszik fel az égre, látom édesanyám, Ő nincs ma már

Semmivé válik a boldogság, de hamvaiból feltámadó főnixmadár

Ha tudod, hogy hogy kell simogatni, soha nem szúr meg a test, a rózsatövis

Ha ismerni akarsz, gyere közel!

Messziről nézve kis pontok az égen a csillagok

is

Néha a méz is szürke és keserű

Néma az ész, remegnek a kezek és a szív helyett is beszél egy hegedű

Melankólia a papírra vetve

A tinta szabad akarata hasít a csendbe

A hajnal moraja képzi az álmot

Amíg a gondolatköd két fia tátog

Részeg síneken vezet az élet, éppen színezek egy fekete képet

A gondolatköd most magába ránt, üres szem a szavamban talált magányt

Árnyékként kúszik a gyertya lángja, a zord fény a szívemet megtalálta

Kihalt a ritmus, kábit a dallam, de a zene földjén soha nem fázik a talpam

Pókháló fogta fel a felém sebesen haladó szilánkot

És az álom utáni ébredés megölt bennem egy egész világot

Egy homokszem vagyok, Te vagy a homokóra, a tegnapban élek, de jön az osonó ma

A világ erdejében csak egy zokogó fa, de egyszer felállok Én is a dobogóra

Melankólia a papírra vetve

A tinta szabad akarata hasít a csendbe

A hajnal moraja képzi az álmot

Amíg a gondolatköd két fia tátog

Talán a szeretettől fogunk egy napon mindannyian szétmorzsolódni

Lehet bántó akkor is ha szép, a kés is éles, hiába rúzsozod ki

Minden ölelése meleg, de véres, játszol vele pedig az életed véges

Telnek a percek, telnek az órák, a társadalom börtönében hervadnak rózsák

Széttépnek a virágszirmok, suttogják hogy a világ gyilkos

Bilincs a tegnap nem enged járni, pedig szeretnék az egekbe szállni

Itt van a gondolat két fia, akiknek a lelke már szépia

Itt van a gondolat két fia, látod?

A zene rólunk letépi a láncot

Melankólia a papírra vetve

A tinta szabad akarata hasít a csendbe

A hajnal moraja képzi az álmot

Amíg a gondolatköd két fia tátog

Sto lentamente impazzendo, il silenzio ulula, la solitudine ruggisce dolcemente, mi trasformo in polvere

A volte mi perdo nella nebbia dei miei pensieri, mi viene in mente una rosa, ci vado

Un sudario nero si alza al cielo, vedo mia madre, oggi non c'è più

La felicità diventa nulla, ma la fenice risorge dalle sue ceneri

Se sai accarezzare il corpo, la spina della rosa non ti pungerà mai

Se vuoi saperlo, avvicinati!

Viste da lontano, le stelle sono piccoli puntini nel cielo

anche

A volte anche il miele è grigio e amaro

La mente tace, le mani tremano e un violino parla al posto del cuore

Malinconia su carta

Il libero arbitrio dell'inchiostro squarcia il silenzio

Il mormorio dell'alba dà forma al sogno

Mentre i due figli della tua mente sono a bocca aperta

La vita è su una pista ubriaca, sto solo colorando un'immagine nera

La nebbia dei miei pensieri ora mi avvolgeva, un occhio vuoto trovava la solitudine nelle mie parole

La fiamma della candela si insinua come un'ombra, la luce dura ha trovato il mio cuore

Il ritmo è morto, la melodia è inebriata, ma i miei piedi non si raffreddano mai nella terra della musica

Una ragnatela catturò il frammento che correva verso di me

E svegliarmi dopo che il sogno ha ucciso un mondo intero in me

Io sono un granello di sabbia, tu sei la clessidra, vivo ieri, ma oggi sta arrivando

Sono solo un albero piangente nella foresta del mondo, ma un giorno anch'io salirò sul podio

Malinconia su carta

Il libero arbitrio dell'inchiostro squarcia il silenzio

Il mormorio dell'alba dà forma al sogno

Mentre i due figli della tua mente sono a bocca aperta

Forse l'amore ci farà crollare tutti un giorno

Può far male anche se è bello, il coltello è affilato, non importa quanto rossetto ci metti sopra

Tutti i suoi abbracci sono caldi ma sanguinanti e tu giochi con lui per una vita finita

Passano i minuti, passano le ore, le rose appassiscono nella prigione della società

I petali si stanno strappando, sussurrando che il mondo è un assassino

Le manette non mi hanno permesso di camminare ieri, anche se voglio prendere il volo

Ecco due figli del pensiero, le cui anime sono già color seppia

Ecco i due figli del pensiero, vedi?

La musica spezza la catena da noi

Malinconia su carta

Il libero arbitrio dell'inchiostro squarcia il silenzio

Il mormorio dell'alba dà forma al sogno

Mentre i due figli della tua mente sono a bocca aperta